Október 18-án 3 túravezető társammal (Eszti, Erzsi és Kriszta) egy olyan kerékpáros túra bejárásának veselkedtünk neki, amely ajánlható mindazoknak, akik szívesen keresik fel a környék kisebb-nagyobb nevezetességeit, szinte mindenki számára teljesíthető, ugyanakkor bőven megfelel az 1 túranap feltételeinek, viszonylag kockázatmentes utakon halad (legnagyobb részt kerékpárúton) és meglehetősen sok érdekesség található mellette.
A táv nagyjából 51 kilométer (és közel 100 méternyi szintemelkedést is tartalmaz 😊). A szegedi Dugonics térről indul és oda is érkezik, miközben érinti Domaszéket, Mórahalmot és Röszkét.
Nem néztünk meg minden helyet ahol ezt megtehettük volna, de az így is látszott, hogy a bőség zavarával küzdünk. Az is igaz persze, hogy kisebb nevezetességeket is felkutattunk. Viharharangokból egész csinos kis „csokrot” kötöttünk. (Bár Kriszta legnagyobb szívfájdalmára egyiket sem kondítottuk meg. Persze a ragyogó idő nem is mutatott semmilyen hajlandóságot a jégesőre, aminek az elhárítására ezek a zengő-bongó jószágok szolgáltak.)
Amiket megnéztünk: Bekukkantottunk a zöldfási templomba, ami kishíján Domaszék központja lett, de a sors másként rendelkezett és az 1938-as budapesti Eukarisztikus kongresszus évében átadott templomocska most ott szerénykedik a falu szélén. (Talán nem meglepő, hogy az István király halálának 900. évében felszentelt templomnak Szent István a védőszentje.) A jó arányú téglaépület belül meglehetősen szerény falusi templom képét mutatja. Leginkább üvegablakai szépek. A tető sajnos beázik. De, hát szegény az eklézsia. (Egyébként a szomszéd lelkigyakorlatos tábor épületei turistaszállásnak is alkalmasak.)
Innen a sárkányok hegyére kapaszkodtunk föl. A nevében legalább is ezzel dicsekszik a hajdanvolt szegedi madzagvasút állomása. Avatott kalauzunk – Jáger István – pedig olyan háromnegyed órás előadást tartott nekünk a kisvasút történetéről, hogy csak füleltünk.
De, hát menni kellett tovább. Domaszéken van egy másik templom is. Nekem az egyik kedvencem a megyében. Több különlegességgel is bír. A szocialista érában nem sok új templom épült. Ez azok egyike. Modern. De a tervezőjének – Perczel Dénesnek – sok mindent sikerült megfogalmaznia, ami talán a konzervatív híveknek fontos lehet.
Magam sohasem voltam vallásos, de ahogy belépek az ajtón ez a belső tér beszél hozzám. A szemközti fal felfelé nyújtózó háromszöge a legszebb gótikus hagyományokat idézve mutat az ég felé, közepén a hatalmas méretű megfeszített Jézus. Szinte ránk dől. Lehetne szörnyű és félelmetes a hatás, de mégsem az. A szobor és a falak meleg barnasága, az üvegablakok barátságos pasztell színei inkább valami olyan üzenetet közvetítenek, hogy higgyetek bennem, szeressetek és szeressétek egymást legyetek jók! Ha ezt megteszitek, minden rendben lesz.
A helybéliek az mondják, hogy a templom tornya – ha kívülről nézzük – egy imára kulcsolt kéz. Talán ez a hivatalos változat. De nekem a Szent Kereszt templom első perctől fogva egy tyúkanyót jelent, ami szárnyaival betakarva melengeti kiscsibéit.
Megkerestük túránk első viharharangját is. Alig akadtunk rá. Utóbb is csak segítséggel. Ott van, ni! – mutatott rá az egyik miséről kijövő hölgy az egyik fenyőfára. És valóban, a levelek közt ott bujkált a keresett „műtárgy”.
Miközben folyt a kutakodás előkerült a plébános úr is. Még hozzám képest is „bácsi”. Kedves, mosolygós öregember, aki hatalmas szeretettel mesélt a templomkert érdekességeiről. Így megismerhettük a Rómából véletlenül ideszármazott mandulafa meg a vízhordó csacsi szobrának történetét. Kicsit sajnálkozott, hogy az öreg almafa odvában lakó harkály család atyafisága több helyen is kikezdte a torony fa részeit. De fogadkozott, hogy rendbe teszik – ha összegyűlik rá a pénz. (Ámen.)
Búcsúztunk és mentünk tovább. A Kossuth-kútnál megálltunk egy pillanatra, hogy leromboljunk egy legendát. (Kossuth-apánk nem igazán kortyinthatott itt vizet a szabadságharc alatt, mert akkor még nem volt itt kút.)
A következő állomás a jelenlegi Domaszék egyetlen megmaradt szélmalmának maradékai voltak. De mivel az a Csodacukrászda közvetlen közelében van, engedtünk a csábításnak és üléspontot változtattunk egy-egy szelet süti mellett. (A csapat „kávénénikéi” még felhörpintettek hozzá egy-egy csésze számukra nélkülözhetetlen nedűt is.)
A plusz kalóriától szárnyra kapva Mórahalomra száguldottunk, ahol nem mentünk be az Ezer év parkjába. De aki még nem járt arra – esetleg még hasonlóba sem – annak ez egy ajánlott program! Szintén nem mentünk be az Erzsébet fürdőbe, hiszen aki itt leragad, aligha teszi meg a tervezett utunk második felét. (Bár egy szép hosszú nyári napba talán az is belefér.)
Mielőtt elhagytuk volna a hajdani Alsóközpontot, előtte kigurultunk a Gerle kúriához. Ez egyrészt a Gerle családnak a település életében betöltött szerepe miatt tartottam fontosnak (többek között nekik köszönhető az a malom, ami mellett a Röszkei utcán elhaladtunk), a kúria nem mellesleg egy építészeti kakukktojás volt, mert a XIX.-XX. század fordulójára jellemző, eklektikus stílusával nagyon elütött a környező házaktól. (Mára már a Kolo épülete miatt észrevehetetlen.) Másrészt a vele összeépült cselédlakásban született Tóth Menyhért festőművész, akiről a város közösségi háza a nevét kapta. És végül ám nem utolsó sorban – ha minden igaz – itt kezdte meg szakmai munkálkodását Engi Gábor (idősebb) úr is, Szövetségünk nagyrabecsült tagja. 😊
A szerb kulturális központ tetején lévő kilátóba sajnos nem tudtunk felmenni. (Tudtunk volna, csak nem akartunk illetéktelen behatolást elkövetni.) Talán, ha majd egyszer nyitva találjuk, kipuhatoljuk ennek hogyanját. Mert bizonnyal érdekes lehet onnan szétnézni.
Ismét drótszamarunkra pattantunk. Irány a bivalyrezervátum! Avagy ahogy az új pályázati projekt megvalósulása után hívják, a Szikes látogatóközpont. A Tömörkény utcán bekanyarodva a régi kisvasút töltésének nyomvonalán mentünk. Itt – egy új pályázat révén – új kerékpáros és gyalogos túraútvonal is kijelölésre kerül majd. Nem is lesz baj a törődés, mert a Bite-széken lévő magyarázó tábla bizony erősen avittas. (Nem mellesleg a területet is nagyon megviselte az aszály. Porszáraz. Így azután érdeklődéssel várjuk azt a kísérletet, ami a mórahalmi fürdő kifolyó vizével segítené elő a vizes élőhelyek életben maradását. A szegedi és szabadkai egyetemek közös tanulmánya szerint – a víz összetétele és viszonylag jelentős mennyisége miatt – ez sikerrel kecsegtet nem csak itt, de a Nagyszéksós-tó esetében is.)
Meglehetősen szép alföldi részen haladtunk célunk felé. De jól látszott, hogy a szárazság mindenütt nyomot hagyott.
A Nagyszéksós-tó és környéke – helyi viszonylatban – egy valóságos idegenforgalmi Eldorádó. Van itt szálláshely, bemutató központ, régi Klebelsberg-féle iskola, harangláb, emlékkereszt kisvasúti megálló, bivaly karám, madárkórház, sőt a közelben még tulipánkert is. No, és persze ne legyünk álszerények! Van igazi turistaút is.
A dolog szépséghibája, hogy a víz hiánya miatt a két talán legfontosabb csáberő most éppen nincs jelen. A csontszáraz mederből elmenekültek a madarak, a bivalyokat meg áttelepítették a Tanaszi-semlyékre. A kisvasú itteni megállójában – legalább is jelenleg – nincs olyan színvonalas bemutatási lehetőség, mint Domaszéken és a bemutató központ még elég ismeretlen vagy nem képez önálló vonzerőt. Talán ha majd tavasszal visszatér a víz, megjönnek a madarak és a vendégek is! (Én a látogatóközpont színvonalát inkább a gyermek korosztály színvonalára kalibráltnak látom, de egyrészt ezt még lehet finomítani a jövőben, másrészt pedig az egy fontos szegmense társadalmunknak. Ők a jövő. Izgatottan várom a Madárkórház beindulását. Egyrészt hiánypótlás lenne, másrészt akár látványosság is lehet.)
Innen már csak egy érintési pontunk maradt a túrából, a röszkei Paprika múzeum. Sajnos a belépést itt nem tudtam elintézni. A megadott telefonszámon nem lehetett senkit elérni. De azért az útvonalat leteszteltük, mert aki bejutott az csupa jókat mondott a helyről. A megközelíthetőség teljesen jónak bizonyult. Így némi ebéd felfalása után a jól végzett munka örömével indultunk vissza Szegedre. (Igaz, hogy ezt az örömöt addigra már némi tompor fájdalom árnyalta. De hát a biciklizés bizony már ezzel jár.)
A lehetséges szegedi programhelyszíneket – Bálint Sándor emlékház, Szamaras ház, Havi Boldogasszony templom, már nem jártuk végig. Azonban látszott, hogy ez a kör – a megnézőkék hosszú sora miatt – 16 óra előtt semmiképpen sem zárható. Sőt, a realitás – ha tényleg maximalisták akarunk lenni – inkább 19 óra környéke. De egy szép hosszú nyári napba ez gond nélkül beleférhet.
Nem mellesleg a túra bármelyik ága beleilleszthető az általam nagyon vágyott Szeged – Szabadka 2 napos testvérvárosi kerékpártúrába. Így meggyőzhettük magunkat, hogy eredményes és szép napot töltöttünk el az idén – állítólag – utolsó langyos őszi hétvégén. (Ne legyetek lusták! Egyszer járjátok be ti is!)
Szöveg: Kovács Balázs
Fotók: Sántháné Komoróczki Erzsébet
